A Rippl-Rónai Múzeum néprajzi gyűjteményében őrzött halászattal kapcsolatos eszközök
hu
Rippl-Rónai Múzeum
RRM_NT_Halászat
RRM_NT_Halászat
A kifogott halat élve tették a vízbe elrejtett haltartóba (bárkába), így frissen őrizte a zsákmányt. Ebben a darbaban főként apró csalétekhalat tartottak. A vesszőfonás technikáját a magyarság már valószínűleg a honfoglalás előtt ismerte. A paraszti társadalom bizonyos rétegeinek gyakorta kiegészítő foglalkozása volt. A halászok általában maguk készítették eszközeiket, a varsák fonása nagyobb szakértelmet és ügyességet kívánt.
A "röjtök" elnevezése beszédes: a kifogott hal elrejtésére, frissen tartására szolgált. Fűzvesszőből és sásból fonták. Elfektetve tették a víz alá. Száját deszkalappal zárták, ez elé keresztbe botokat szúrtak, hogy ne nyíljon ki. Farkas József volt halász ajándékozta.
A lapos, erős szigonyok a kavicsos medrekbe valóak. A hegyes, hengeres villájúakat a homokos, iszapos medrű vizekben használták, ahol nem csorbult ki. Ha a fénysugár eltérő fénytani sűrűségű anyagok határán átlép, iránya megváltozik. Ezt a jelenséget fénytörésnek nevezzük. Ezért van az, hogy a vízben máshol látszanak az élőlények és a szigonyosnak kellő gyakorlatot kívánt. A Marcali Főszolgabíróságtól kapta ajándékba Gönczi Ferenc, orvhalásztól lefoglalt bűnjel.
Íváskor a halak a sekélyebb vizekre vonulnak. Jelenlétüket nyüzsgő madarak jelzik, akik rájuk vadásznak és ikráikat fogyasztják. Ilyenkor volt érdemes vízre szállni a harcsáért, csukáért, pontyért, keszegért, őnhalért. A halász ladikban állva pásztázta a vizet, hogy a kellő pillanatban lesújthasson zsákmányára. Az ügyes szigonyos a hal nyakszirtjére, gerincének közepére célozott, így az egyből elpusztult. Ha ez nem sikerült, hosszú tusa vehette kezdetét egy-egy nagyobb harcsával. A Marcali Főszolgabíróság bűnjelként foglalta le egy orvhalásztól és adta át később Gönczi Ferencnek a múzeum gyűjteményébe.
A SZIGONYOS HALÁSZAT a sekélyebb vizekben alkalmazható halfogási mód volt. Sikere a halász ügyességén, helyismeretén múlt leginkább. A harcsa „tanyáját” tudni csak a kezdet; figyelni kellett, bajsza fodrozza –e a vizet s tudni, hogy a hal mindig a vízáram ellenében áll. A Marcali Főszolgabírói Hivataltól ajándékba kapta Gönczi Ferenc, orvhalász lefoglalt eszköze volt.
Éjjeli szigonyozásra legalkalmasabbak a borongós, szélcsendes őszi éjszakák voltak, mikor a világító fénycsóva fénye jól átjárta a vizet. A térdig érő vízben lassan gázoltak a hlászók, bal kezükben zsúpszalma lángja világított, szemük a vízfelszínt pásztázta. Amikor megpillantották a sekélybe húzódott halat, jobbjukban tartott szigonyukkal lesújtottak rá.
Hatágú szigony - ívó halat szúrtak vele. Orsós János használta. Készítője ismeretlen kovács mester.
[Rekord frissítve: ]