RRM_NT_Sótartók

„VADAT, HALAT, S MI JÓ FALAT…”

Bizonyára sokan ismerik a népmesét, amelyben egy király három leányát kérdi, melyikük hogyan szereti őt. Mikor a legkisebb azt válaszolja, hogy „úgy szeretlek édesapám, mint az emberek a sót”, a király mérgében elüldözi a háztól. A leány azonban szerencsésen férjhez megy és lakodalmára meghívja apját is, a szakácsnak azonban megparancsolja, hogy az ő tányérjába kerülő fogásokat ne sózzák meg. Csak szomszédja ételébe belekóstolva érti meg a király, hogy legkisebb leánya szerette a legjobban, hiszen só nélkül a legjobb étel is élvezhetetlen. A só nem hiányozhatott egyetlen háztartásból és egyetlen pásztortarisznyából sem.

A forró vízben átmelegített szaru jól formálható. A pásztorok praktikusan gondolkoztak, a sótartókat laposra formálták, hogy a tarisznyába könnyen pakolható legyen. Tetejük és aljuk fából készült, oldalukat karcolással, spanyolozással díszítették. Ha a só kéznél volt, a pásztor nem éhezett, megtalálta a természetben azt is, mit ízesítsen vele.
Kanászröhögőnek hívták a tarisznyát, ami elnyelte a gyűjtögetett élelmet. Nevét azért kapta, mert nem volt túl impozáns darab, erdőre-mezőre készült. A szépen cifrázott, sallangos tarisznyákat ünnepnapokon viselték. A röhögő akkora volt, hogy egy választási malac is belefért. Aljára pakolták a félbevágott kenyeret, erre tették az útközben gyűjtögetett tojást, madarat, apróvadat. A pásztorok, akik egymást csak sógornak vagy komámnak szólították, ha mezőre indultak, mindig tettek kenyeret a tarisznyájukba. Nem csak a maguk hasznára, hanem azért is, hogy ha találkoznak, a tiszteletadás jeleként megkínálhassák egymást.

Vágtak persze a nyájból is, főleg ha többen összejöttek. Szalonnát, sonkát, zsírt is kapott a pásztor. Az otthonról hozott paprikával, hagymával bármikor jó pörköltalapot lehetett készíteni. A nagypénteken kezdett herélés után összegyűlt tökből is paprikás pörköltött főzött a kanász felesége; forró vízbe dobta, bőrét lehúzta, belsejét felaprítva paprikás-hagymás zsiradékon megsütötte.

A vadállatokat ma már orvvadászatnak tűnő módszerekkel ejtették el. Vaddisznót veremcsapdával, szarvast, őzet kifeszített fojtóhurokkal fogtak, vagy kihegyezett nyársat állítottak, hogy a szaladó vad belefusson. A sebesült állatokat baltával leütötték, húsukat sózással és füstöléssel tartósították, majd odvas fákban tárolták. Kedvelt eleség volt a nyúlhús is, az ügyesebbek furkósbottal vagy baltával dobva ejtették el. Nyílpuskával fácánt és szarvast lőttek.

Sokféle vadmadarat megfogtak, mikor július végére kifogytak a madarak fiókái, fácánt kezdtek csapdázni. Bujófát állítottak neki, ennek hurkát lófarokból fonták. Mikor beleakadt a madár nyaka, annál jobban szorította, minél jobban próbált menekülni. A madárfiókák és apró szárnyasok gyűjtése a bojtárok feladata volt. Rigó, hamvaskánya (dolmányos varjú, azaz Corvux cornix), seregély (Sturnus vulgaris) és csókafiak (Corvus monedula) is áldozatul estek a pásztorok étvágyának. A megfogott fiókák nyakát kitekerték, vagy letépték a fejüket. Megpucolva, kizsigerelve kerültek a tarisznyába, hogy vacsorára paprikás sóval megsüssék, vagy pörköltöt készítsenek belőlük. Nem volt veszélytelen feladat egy-egy fészekhez, odúhoz 35-40 méter magas fákon mászni. Szilfa vagy gyertyán ágából négy méter hosszú iszterit vágtak maguknak, hogy ezt a kampós-ágas fát beakasztva az ágakba, fellépkedhessenek rajta a magasba. A természet a madarak között is rendelt együttműködést: a fakopáncs által vájt odukba költött a seregély. Télen, mikor a fát kopogtatta a fakopáncs, a hóra hulló forgács elárulta a szemfüles pásztornak, tavasszal hova érdemes visszatérnie. A fészek nyílását baltával vágták ki, hogy hozzáférjenek a zsákmányhoz, a mély odúkból cigonnyal, hajlított végű drótkapmóval szedték ki a madarakat. Még a fekete vagy más néven hamvas küllő (Picus canus) és a sárküllő (Picus viridis) is terítékre került. A kánya kísérte a disznófalkát, mert a ganéból kiszedegette a kukoricát. Nem volt nehéz csapdába csalni egy kis csemegével. A legnagyobb erdei madarászók a kanászok voltak, mivel télen makkoltatták a disznót, ők töltöttek a legtöbb időt a szabadban. A vadgalambot, a fülemülét és az énekes madarakat szerették a hangjuk miatt és nem pusztították.

A tojásszedés főleg a berki pásztorok foglalatossága volt. A vizimadarakban bővelkedő területen annyi tojást szedhettek, hogy abból bőven futotta dohányra, borra is. Pedig a fészekből csak azokat vették ki, amelyek nem voltak fiasak. Vízbe merítve könnyű volt ezt megállapítani: ha fias volt a tojás oldalára fordult és fennmaradt a vízfelszínen.

A Balaton melléke és a berek halbősége jelentős kiegészítő keresethez juttatta az ottani pásztorokat. Zsákmányukat halas zsidóknak, piacozó kofáknak, tyukászoknak vagy a közeli községek lakóinak adták el. A juhászok bárányért cseréltek, a parasztok borral és gyümölccsel, a halas zsidók készpénzzel, pálinkával és dohánnyal fizettek.

A makkoltató kanászok legédesebb csemegéje a vadméz volt, megszerzése azonban legalább annyi nehézséggel járt, mint amennyire élvezték ízét. A fák odvában élő vadméhek este elcsendesednek, ekkor ment fel a bojtár kifüstölni őket. Az odú nyílását mohával betömte, hogy megfulladjanak a méhek. Ezután baltával kivágták a fa oldalát és kiszedték a mézet. De ha odabent elaludt a füst, mielőtt a méhek megfulladtak volna, dühös rohamot indítottak a bojtárra az odú kivágásakor. A méhcsípést hideg sárral kenték be, hogy csillapodjon a fájdalom.

Az erdők, mezők gombát is teremtek bőven, vargánya, őzlábgomba, rókagomba mindig akadt egy jó pörköltre való. A csendesebb állóvizeken növő sulyom (Trapa natans) csillag alakú termése beleakadt a rongydarabon húzgált juhfarokba, így gyűjtötték. Megfőzve belseje hasonlít a szelídgesztenyére. A vizi harmatkása (Glyceria) tojással keverve lepényként fogyasztható. A gyékény (Typha) lisztes gumóját, a bengyelét is meg lehet enni, ha tűzben megsüti az ember. Bár ínségeledel, még pogácsa is gyúrható belőle.

Ünnepek után készítették a pásztorfeleségek a puporát. Karácsonykor, húsvétkor és pünkösd napján szokás volt a pásztorok megajándékozása. A sok kalácsot és kelt tésztát egyszerre nem is tudták elfogyasztani, mikor kiszáradt „megöntötték” és újra megsütötték mákos gubaszerű ételnek.