A 2 hazánkban előforduló csodabogyó-faj közül ez a nagyobb, bokorszerű, ugyanakkor levelei jóval kisebbek, hegyes, szúrós csúcsúak. Nevüket azért kapták, mert örökzöldek, és feltűnő, piros bogyóterméseik őszre érnek meg, de a tél folyamán is a növényen maradnak. Érdekességük még, hogy a leveleiknek látszó részeik valójában átalakult, elvékonyodott és kiszélesedett szárak, úgynevezett fillokládiumok. Apró, jelentéktelen virágaik is ezek közepén nyílnak. Mindkét fajra igaz, hogy szubmediterrán, melegkedvelő növények, és elterjedésük súlypontja hazánkban a Dél-Dunántúlra esik.
Összességében a szúrós csodabogyó gyakoribb, mint rokona, a lónyelvű csodabogyó. Üde bükkösökben és gyertyános-tölgyesekben, esetenként szárazabb cseresekben fordul elő, többfelé (különösen a Zselicben és a Mecsekben) tömegesen jelenik meg. Északi elterjedésének határa a Keszthelyi-hegységben és a Balaton-felvidék területén van.
Korábban, a Dél-Dunántúl falvaiban tömegesen gyűjtötték és koszorúként és egyéb díszítésként árulták ruszkusz néven (latin neve után) a városi piacokon.
Ma védett faj, természetvédelmi értéke 10 000 Ft.
en
