RRM_NT_Borotvatartók

BOROTVATARTÓK – TISZTÁLKODÁS

„Ádám meg az Éva lettek, ugye. Hát, akkor az asszony sokkal erősebb volt, mint a férfi. Aztán az asszony, az Éva, megverte mindig az Ádámot. Ment az Istenhő panaszkonnyi. Hogy engem mindig megver. Azt mondja:
-Tudod mit? Elmész, az erdő között van egy patak, menj oda, mosakodj meg! Akkó majd kiszőrősödsz, aztán erősebb lész, mint az asszony.
Hát ezt meg az Éva meglátta. Gondúta, ű is megmosakszik, akkó aztán még erősebb lesz, mint az ura.
Hát, odamegy, belehajul a vízbe, belenyúl, hogy mosni akarta magát, egy darázs megcsípte hátul, aztán így csinát e, aztán csak ott lett! A képin meg nem! Azóta az asszonyoknak ott az erejük.”

A férfiak arcszőrzetének tekintélyt parancsoló jelleget tulajdonít számos hiedelemmonda. Nem véletlen, hogy az Észak-Magyarországon szokásban lévő asszonyfarsang alkalmával a nők hatalomátvételét szimbolikusan jelzi, hogy borotválni járnak. Ezen a napon, évente egyetlen egy alkalommal felszabadulhatnak a társadalmi és erkölcsi nyomás alól, s hogy ezt kifejezzék, maskarájukra farkat erősítettek, mondván: „Farka van az asszonynak is.” A férjezett nők ihatnak, mulathatnak, tréfálkozhatnak, a férfiaknak nincs hatalmuk felettük, azonban esti mulatságuk szigorúan zártkörű. Délelőtt fakéssel járnak borotválni, az elkapott áldozat arcát liszttel szórják be és jégcsappal szappanozzák. Közben javában tréfálkoznak vele, előfordul, hogy arra bíztatják, nézze meg magát a tükörben, majd az egyik asszony farral hajol eléje.

Minden egyes kultúrában vannak szabályok arra vonatkozólag, hogy mit tartanak tisztának és mit szennyezettnek. Ahhoz, hogy a társadalom elfogadott tagjai lehessünk, testünket és ruházatunkat a társadalmi elvárásoknak megfelelően kell elrendeznünk, megtisztítanunk. A tisztálkodás nem pusztán fizikai aktus, hanem testkultúránk része, egy olyan átmeneti rítus, melynek során a rendezetlenség (szennyes, veszélyes, tabu) állapotából eljutunk a rendezettbe (tiszta, átlátható, elvárt).

Juhász Katalin paraszti tisztálkodásról írott könyvében a test tisztántartásának három, korszakonként eltérő modelljét mutatja be, melyben csak a legutolsó esetben válik jellemzővé a mai ideálhoz legközelebb álló higiéniai gyakorlat. Körülbelül a 20. század elejéig a napi mosakodás férfiak estében az arc, felsőtest és kezek átöblítését jelentette. Tavasszal és nyáron esetenként lábat is mostak, azonban a test teljes megmosása csak a vasárnapi ünnepnapot megelőzően, hetente egyszer történt, ez is csak a tavaszi-nyári időszakban, illetve korábbi évszázadokban csak a legnagyobb ünnepeket megelőzően. Az asszonyok kevésbé tisztálkodtak a férfiaknál, a maga korában túlzott gyakoriságú és intenzitású mosakodás az erkölcstelenség, kényesség vagy betegség gyanúját keltette mások szemében.

A szilaj pásztorok a korabeli források szerint a falvak és mezővárosok lakóitól is eltérő tisztálkodási normákat követtek, megjelenésük még egy mezővárosi lakosban is undort kelthetett. Tiltó rendelkezésekkel próbálták őket távol tartani egyes települések, például estig el kellett hagyják a város határát. Testüket leginkább zsírral védték a kellemetlen élősködők ellen, jellegzetes ruhadarabjuk volt a tölgyfagatya. A 4-6 szélnyi, durva kendervászonból készült gatyát juhtejbe kevert csertölgy fahamujába taposták vagy kifőzték, majd faggyúval, zsiradékkal kenték be. Az így kezelt ruhadarab védelmet nyújtott az időjárás viszontagságai és a rovarok ellen is. A tölgyfagatyát sohasem mosták, addig hordták, míg le nem szakadt róluk.

„A nyáj pásztorok nyalka, cifra, hetyke legények voltak, a szilaj pásztorok ellenben sokkal egyszerűbben jártak. (…) Mosni, fürödni nem szoktak, de nem is volt rá szükség. Bőrük olyan fehér volt a zsíros fehérneműtől, mint a patyolat.”

Ők viselték legtovább az archaikusnak számító hosszú, befont hajat is. A 20. század első évtizedeiben már csak elvétve lehetett ilyet látni, csak a csimbókos öregek hordták. A fül két oldalán három ágból font hajat vagy lógni hagyták, vagy feltekerték, esetleg a tarkón fésűvel rögzítették. A pásztorok zsírral kenték be, hogy védjék az élősködöktől. Feltételezhető, hogy az 1848-ban katonáskodók kezdték bizonyos falvakban elterjeszteni a rövidebb hajviseletet. Hátrafésült hajat a férfikor elérése után kezdtek hordani, reggelente vizes kézzel átsimították, illetve zsiradékkal kenték be, hogy formáját megtartsa.

Már a 16. században megjelent katonakönyvek is felhívják a figyelmet arra, hogy a hosszú haj és szakáll nemcsak „fogódzót” kínál az ellenségnek a közelharcban, hanem tűzveszélyes is. A 18. században szakálltörvénnyel kényszerítették a közrendűeket arcszőrzetük leborotválására. Felekezeti különbségek is mutatkoztak az arc meztelenségének megítélésében: míg a luteránusok között a borotvált arc volt népszerű, addig a kálvinisták nőiesnek tartották a szakáll nélküli férfit. A 20. század elejéig a körszakáll főként a nemesi és értelmiségi réteg divatja volt. 1848 után azonban a Kossuth-szakáll viselése hazafias érzelmeket is kifejezhetett.

Borotválkozni serdülőkorban kezdtek a legények, általában hetente egyszer, vasárnap reggel. Férfiembernek a borotva nagyon személyes tárgya, ahogy Juhász Katalin idéz egy abai szólást: „Borotvát, mosogatórongyot, az asszonyt nem szokták kölcsönadni.” A borotvakéseket tokban őrizték, távol tartva a család gyermekeitől. Ha más egyéb nem akadt, pamacsnak tehénfarokból készült ecsetet használtak, a borotvát pedig a kilincsre akasztott nadrágszíjon vagy fenőszíjon élezték. A zsilettpenge csak az 1930-as évektől kezdett terjedni. Az arcon ejtett apró vágásokat timsóval kenték be, vagy ecetes vízzel öblítették le.
Borbélyhoz járni presztizs volt, a legtehetősebbekhez azonban maga a borbély ment házhoz. A polgárosultabb paraszti rétegek körében a huszadik század harmincas éveitől fogva egyre elterjedtebbé vált a hetenként kétszeri borotválkozás, melyben nagy szerepe lehetett a katonáskodás során elsajátított tisztálkodási követelményeknek.

[ 37 Tárgy ]