MúzeumDigitárSomogy
CTRL + Y
hu
Rippl-Rónai Múzeum RRM_NT_Állatgyógyítás eszközei

RRM_NT_Állatgyógyítás eszközei

KI MINT KAROLTA NYÁJÁT, ÚGY VETTE HASZNÁT…
ÁLLATGYÓGYÍTÁS

Érdekes most elolvasni Horváth Pili György taszári kanász szavait. Ez az egyszerű ember nagy bölcsességről tett tanúságot, mikor 75 éves korában (1952-ben) a következőket mondta el Takáts Gyulának: „A pásztor, ahogy karolta a nyáját, úgy vette hasznát. Karolni annyit jelent, mint fölkarolni, gondozni. Jó pásztor csak az lehet, aki szereti a másét, azaz a nyájat, amely nem az övé. Én a nyájnak mindig megadtam azt, amit meg tudtam adni. Még a lucernára is ráhajtottam, ha észrevettem, hogy éhes a falka. A kárt valamivel mindig kimagyaráztam, de én nem hagytam a fókát. A legelőn a pásztor dirigál. Az pedig azér van, hogy karolja a nyájat. Meg is látszik ez a fókán. Enyém volt a felelősség.” (falkának, fókának hívták az állatállományt anépnyelvben. Forrás: Takáts Gyula 1986: Somogyi pásztorvolág, 24.o.)

A paraszti társadalomban az állatok egészségének megóvása és szaporulatuk biztosítása a megélhetés zálogát jelentette. „Ki mint karolta nyáját, úgy vette hasznát” – tartotta a mondás a pásztorok között, ami azt jelentette, hogy aki becsülettel és szakértelemmel végezte munkáját, maga is nagyobb hasznot szerzett belőle.
A pásztoroknak nem csak kiváló terepismerettel kellett rendelkezniük, hogy a megfelelő legelőkre és itatóhelyekre vezessék az állatokat, hanem azok megvédéséhez és gyógyításához is érteniük kellett. Ez a speciális tudás kissé gyanússá is tette a falu társadalmán és közösségi ellenőrzéstől távolabb élő pásztorokat a falusiak szemében.
A paraszti társadalomban a tudás nem csak gyakorlati, racionális ismereteket jelentett, hanem sokkal inkább olyasmit, ami az átlagember számára különleges ismeretet jelentett. Aki sokat tudott, arról feltételezték, hogy természetfeletti hatalmakkal van kapcsolata, ezért félelemmel vegyes tisztelettel fordultak felé.
A népi gyógyászatban akár emberről, akár állatról legyen szó, a racionalitás és az irracionalitás nem különült el egymástól, a gyógyításban egyaránt léteztek gyakorlati és hiedelmeken alapuló, rontás- vagy gonoszűző gyógymódok is. A betegségek okát nem mindig biológiai okokkal, hanem sokszor ártalmas természetfeletti hatalmak beavatkozásával magyarázták. A népi állatgyógyításban éppen ezért nem csak gyakorlati technikákat alkalmaztak, hanem babonás rítusokkal is igyekeztek távol tartani a bajt.
Általános szokás volt például nem csak a pásztorok, hanem valamennyi gazda között a karácsonyi asztal alá szénát, állattartással kapcsolatos eszközöket, egy marék kukoricát, búzát tenni. Ezt, mint „megszentelődött” eszközt használták fel az állatok egészségének biztosításához.
Tavaszi kihajtáskor a falkát kelet felé haladva megkerülve, körbefüstölve vagy szentelt parázson áthajtva megpróbálták elérni, hogy a nyáj összetartó maradjon.
Szintén babonás hiedelmen alapult a jószág megkötésére való képesség elsajátítása is. Ha párzó kutya hasa alatt háromszor áthúzott zsebkendővel három esküvőre elment a pásztor, és ezzel a zsebkendővel odaállt a jószág elé szélirány ellenében, akkor azt a falkát egy helyből el sem lehetett mozdítani.
A nyílt sebeket – például ha a kandisznók verekedés során megvágták egymást – sebkátránnyal kenték be. Ha benyüvesedett, sóval tömték be két-három naponta. Az orbánc, más néven rög terjedését úgy próbálták megakadályozni a kanászok, hogy az elhullott állatot kivitték a másik határba, hogy szimbolikusan eltávolítsák a betegséget a falkából.
A törött csontú állatnak fakérgekből csináltak sínt, ezt madzaggal szorosan hozzákötözték a törött végtaghoz és addig rajta hagyták, míg a csont beforrt.
Ellésnél szintén segítették az anyaállatot, ha szükséges volt. A kanászok segítő kapcsot, egy drótból készült, hurkos végű eszközt készítettek, amit a malac állkapcsába akasztottak és ki tudták húzni vele a szülőcsatornából.
A kergeség a kérődző állatok paraziták által okozott idegrendszeri betegsége. Az agyvelőben hólyagok keletkeznek, amit a juhászok úgy gyógyítottak, hogy az állat koponyacsontját felnyitották és eltávolították. A sebet szurkos vászonnal takarták be, hogy begyógyuljon.
Aki látott már testközelből szürkemarhát, az elképzelheti, micsoda bátorság és ügyesség kellett egy gulyásnak, mikor ennek a több tonnás állatnak a szemét gyógyította. Ha beleszúrt a berekben legeltetett marha szemébe a nád és hályog képződött rajta, az állat könnyezni kezdett. Kikötötték az állatot, kóróval hosszában és keresztben is kipeckelték a szemhéját. Ahogy a szemgolyóját forgatta, a kórópálcikákon ledörzsölte vele a hályogot.
Az alábbi, múzeumunk néprajzi gyűjteményében lévő tárgyak képére kattintva az is kiderül, ezeket az eszközöket mire használták.

Szerző: Pisztora Zsófia néprajzos muzeológus
2020.03.24.
Forrás: Takáts Gyula 1986. Somogyi pásztorvilág

[ 9 Tárgy ]

érvágó

Az érvágás általános gyakorlat volt a gyógyításban, emberen és állaton is vágtak eret, ha más gyógymód nem állt rendelkezésre vagy nem tudták meghatározni a baj forrását. Sertésvész esetén a disznó szájpadlásán átvágták az eret, de a módszert alkalmazták a juhászok is, szarvasmarhán nyaki részen, birkán szem felett.

"sántázó doboz" állatgyógyászati eszköz

A juhok betegsége a büdös sántaság, melynek során a csülkök közötti bőr és a főként a túlnőtt szaru a nedvesség hatására fellazul és megtelepednek benne a baktériumok. Ez gyulladáshoz, szövetelhaláshoz vezet és sántaságot okoz. Kezelése során eltávolítják a fertőzött részt és fertőtlenítő kenőccsel, „sántázóval” kezelik az állat lábait. Ennek receptjét egyes juhászok titokként őrizték.

Trokár - állatgyógyászati eszköz

Ha az állat felfúvódott, a gyomrába trokárral vágtak lyukat. Ennek lényege, hogy a szúró eszközt és az azt körülfogó csövet egyszerre döfik az állat oldalába, majd kihúzzák a szúrót és a csövön át távozhatnak az emésztés során keletkezett gázok.

Herélőkés -állatgyógyászati eszköz

Disznók esetében tenyészkanja csak a kanásznak volt, ő felelt azért, hogy a lehető legjobb állományt biztosítsa a község lakóinak. Ezekkel a kanokkal egy éves koruktól négy-öt éven át fedeztettek, majd kimustrálták őket. Ekkorra már pajzsot növesztett oldalára a kandisznó, úgy megkeményedett a húsa, hogy alig lehetett belevágni. A kimustrált disznót kiherélték, de ezután is legalább nyolc-tizenkét hónapig kellett hizlalni, hogy húsa átalakuljon, így csak olyanoknak érte meg, akik vállalni tudták a befektetést. A herélés a pásztorok feladata volt, ennek napja általában nagypénteken kezdődött. Nem volt veszélytelen feladat, Horváth Pili György taszári kanász elmondása szerint még a sokat próbált kanászok is „Isten segélj meg!” fohásszal kezdtek neki. Egy ügyesebb pásztor 150-200 állattal is végzett egy napon. A herélőkést csak a zacskó felvágásához használták, a heréket kihúzták míg az ér elszakadt. Ügyes herélőnél nem folyt vér. A juhászok a felvágott zacskóból foggal húzták ki az állat monyit.

érszorító, állatgyógyászati eszköz

Kenderfonálból sodrott egyik vége karikára kötött a másik szabadon lóg

"nyüvező" állatgyógyászati eszköz

Tavasszal és nyáron, főleg fülledt, párás időben leggyakrabban a döglegyek és húslegyek okozzák a nyüvességet. Az állat sérült bőrfelültébe vagy a nyálkahártyával fedett részekre tojja petéit. A beteg állat étvágytalanná válik, romlik gyapja minősége, ha pedig elhanyagolják, el is pusztulhat. Ezért a pásztorok egy erre a célra elkülönített lapos kis fa vagy csontdarabkával eltávolították a sebből az apró kukacokat. A nyüvességet úgy is gyógyították, hogy kiolvasták a kukacokat: a pásztor nagy levegőt vett, visszafelé számolt kilenctől, közben a földre hajolt és homokot szórt a sebre, mindezt háromszor megismételve

érvágó tokkal pótkéssel

A néprajzi gyűjtemény egyik tárgya

Herélőkés

Herélőkés - kanász heréléshez használta

[Rekord frissítve: ]